Az előző bejegyzésben láttuk, hogy gyermekkorban az elsődleges cél nem a programozás, vagy egy programozási nyelv megtanítása. Ezen életkorban a programozástanítás egy eszköz, amit a gondolkodásfejlesztés, tehát az algoritmikus gondolkodás, a kreativitás, a logika, a problémamegoldás, a szisztematikus gondolkodás, fejlesztésének érdekében használunk.
Azért, hogy ez megvalósuljon, vizsgáljuk meg, hogy a programozás foglalkozások, milyen módszertani sarokpontok mentén épülhetnek.
Tapasztalataim alapján az egyik ilyen sarokpont, a gyermeki aktivitás kihasználása, amikor a gyerekek a foglalkozásokon saját, – számukra fontos – problémákkal foglalkozva, aktív, alkotó, felfedező tevékenység során szerzik meg a tudást.
A programozástanítás során, nem csak kisgyerekeknél, de nagyobbaknál is óriási motiváló erő a mielőbbi sikerélmény biztosítása. Fontos, hogy minél korábban lássák munkájuk eredményét, sőt az eredmények láttatása a tanulási folyamat során is folyamatosan megtörténjen.
A gyermekeknél, de a nagyobbaknál is, a motiváció fenntartása szinte mindennél fontosabb. A megszerzett tudás, mindig tevékeny cselekvésre késztesse őket, a tudással mindig akarjanak valamit kezdeni. Az aktív cselekvés a kezdetekben lehet önfeledt játszás, aztán megjelenik a már tudatosabb próbálkozás, később felmerül a tudatos alkotási igény. Aztán megjelenik az „Azt hogyan lehet megcsinálni, hogy … ?” kérdése. Tehát a folyamat szinte mindig elvezet a következő új tudás, új tudáselem megismerésének igényéhez, hiszen e nélkül a fejlődési folyamat megszakadna.
A folyamat akkor működik, ha a tartalom, a tananyag felépítése ezt támogatja. Nahalka István szerint „a tartalmat fel kell építeni”, úgy hogy az egyes részek egymásra épüljenek, egymásból következzenek. A jól felépített tananyagban minden következő tananyagegység azért következik, mert szükségességét az előző egységek előkészítették.
Az ilyen módon felépített tananyag tanulása során a valódi, alkalmazóképes tudás épül, nem csak az történik, hogy az elfelejthető ismeretek egymásra rétegződnek.
A leírt folyamatot a konstruktív pedagógiának nevezett, legkorszerűbbnek tartott tanuláselmélet vallja magáénak. A konstruktív pedagógia szerint a tanulás, nem más, mint egy építkezési folyamat. A konstrukció, a tudásépítési folyamat során a tanuló, aktív cselekvési folyamat során maga építi fel tudását.
A vázolt tanulási út egyén szintjén valósul meg, mindig egyetlen tanuló esetén hoz maximális eredményt. Viszont a gyerekek nem egyformák! A tudásépítés során mindenki más-más időben jut el arra szintre, amikor új tudáselem megismerését igényelje. Akinek előbb akarjuk „megtanítani” a tudáselemet, akkor a kognitív rendszer nem tud vele mit kezdeni, a tudáselem egyszerűen elfelejtődő ismeretté válik. Aki számára később „tanítunk meg valamit” mint azt igényelné, neki az idejét pocsékoltuk el. Fontos tehát a gyermekek közti különbségeket kezelni tudó, differenciálást lehetővé tevő módszerek alkalmazása. Az egyik ilyen a kiscsoportos foglalkozások szervezése a javasolt, amikor könnyű az egyes gyerekre történő figyelés.